jóoké, nyűgös is vagyok. és az is lehet, hogy én vagyok a hülye. de furcsállom azt, hogy vannak emberek, akikkel azt gondolom barátok vagyunk, felszinesnél mélyebb kapcsolatban, találkozásokban van részünk. aztán van olyan, ráadásul manapság önhibámon kívül gyakrabban, mikor nem érek rá. kapok érte lebaszást és szemrehányást, hogy miazhogy nemérekrá, most akkor mondjam meg mivan. émmeg mondom, és mint ha nem lehetne érteni, hogy figyi költözök, szakdogát írok, urambocsá a pasimmal akarok lenni kicsit stb. aztán a számonkérés elmarad, és jön a némaság. igenis szarul esik, hogy a sok barátból hirtelen milyen kevés van, mikor kéne segíteni, mikor kicsit bennem kell tartani a lelket. ha szóváteszem (jóoké a stílusom nem az igazi) akkomeg hogyképzelem.

én úgy képzelem, hogy ezek a dolgok kölcsönösen működnek. persze nem azért segítek, mert azt várom, hogy ezt visszakapjam, de lássuk be, ritka nagy barom az, aki csak ad, ad önfeláldozóan, és semmit nem kap viszonzásul. itt azért szerencsére nincs szó ilyenről, csak arról, hogy rosszul esik, hogy azért felhívnak, hogy mérnemérekmárrá meghallgatni a nyűgjét, de azért, hogy figyi, segítsek-e költözni, azért nem. vagy csak annyira, hogy na mizu, egybenvagymég?

elfáradtam, emberek. töltekeznem kell, kicsit önzőnek lennem, mert jelez a testem is, hogy nem kap elég törődést. a lelkem meg... sokadik a sorban sajnos. olyan dolgokat szeretnék csinálni, ami feltölt, és ebbe természetesen beletartozik az, hogy a barátaimmal vagyok. látom azt is, hogy amit magamon tapasztalok, általános jelenség, mindenki kivan... de néha nekem kell az a váll, amire támaszkodhatok. tényleg olyan nagy baj ez? önzőszemét vagyok? vagy csak aza baj, hogy újabban nem-et mondok olykor?