"Aki kell, az kell, nem azért: amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen."
Ezt ma találtam. Megtetszett. Elgondolkodtam. Most egy kicsit úgy érzem, hogy mindaz a sokminden, amin keresztül mentem az elmúlt években, a sok kapcsolat, a sok élmény, a sok tapasztalat, az mostanra állt össze egy egésszé, most tisztult le a kép, most vonódtak le a tanulságok. Rengeteg munka van ebben, és most hozza első, zamatos gyümölcseit.
Tibi mellett megtanultam szeretni önmagam. Tagadhatatlanul sokat köszönhetek ezért neki, a feltétlen szeretete segített abban, hogy szépnek, jónak, értékesnek lássam magam. Szomorú, vagy nem szomorú, de ezért (is) nem lehetett teljes a vele való kapcsolatom. Tényleg igaz az, hogy amíg az ember magát nem szereti, mást sem tud. Amíg magát el nem fogadja olyannak amilyen, mást sem lesz képes. Voltak már próbálkozásaim ebben korábban is, hosszú út volt ez, és nem is könnyű.
Felvetődik persze a kérdés, hogy akkor valós volt-e, ami eddig volt, hogy szerettem-e valaha is valakit. A válaszom erre mindenképpen igen. De szeretni is sokféleképp lehet, talán csúnya ezt mondani, de tökéletlenül is. Úgy értem ezt, hogy a szándék tiszta, de belekeverednek elvárások, egó dolgok, kivetítések, korábbi sérelmek, stb. Benne van az is, hogy mindig nagyon erős volt bennem a valakihez tartozás érzése. Társfüggőségnek is nevezhetném, korábban az volt, de ezt tudatosan leépítettem már az utóbbi években, mert éreztem ahogyan eltűnök én, mint egyén.
Most nagyon élvezem például, hogy egyedül lakom (értem ez alatt, hogy nem egy fiúval). Mindig hazamehetek, ha máshol, mással akarok lenni, megtehetem, nem kell azért másképp viselkednem, mert kényszer, vagy mert így illik. Kapcsolatot sem akartam, ám azt sem hitettem el magammal, hogy nincs szükségem gyengédségre, szeretetre, egyszerűen csak nem erőltettem, hogy legyen. Megkeményedni sem akartam, tudom, hogy az keserves út, és nehéz visszafordulni róla. Kicsit - és tán életemben először - lubickoltam magamban, főleg a női oldalam az, ami áhította ezt.
No meg azzal is sok munka volt, hogy letegyek olyan terheket, amik sok erőt kivettek belőlem. Fájdalmas volt emberektől elszakadni, de elkerülhetetlen is egyben. Nehéz a függőségekkel is, a saját démonjaimmal, de fokozatosan haladok ezzel, mindig egy pici apró cél van előttem, így elkerülhetem a kudarcot, és van, ami ösztönöz. Természetesen ezekben segítségem is van, ez fontos, és élni kell vele, hiszen azért kapom.
J felbukkanása talán a legjobb bizonyíték arra, hogy sikerült változtatnom. Mindenben segítség, amiről eddig írtam, és ráadásul nem is azért mert akarná, vagy akarnám. Egyre inkább egyensúlyban van az eszem és a lelkem, elhagytam a játszmákat és a hazugságokat. Mint ha olvasna a gondolataimban, úgy tudja, hogy mi a jó nekem, és a legjobb, hogy ez kölcsönös. Furcsa viszont, hogy nem akarom telekiabálni a világot azzal, hogy mennyirejó, mennyirefantasztikus, ilyenmégsosevolt, pedig most érzem a leginkább, hogy ez valami egészen megismételhetetlen dolog. Mégsem érzem, hogy bárkinek ezt bizonygatnom kellene, én érzem, ő érzi, hogy mi történik, és úgyis ez a lényeg. Mondani persze mondom, kérdezik is, látják is, de inkább valami édes kis titok ez, mint egy reklámkampány.
Jó nekem most. Ha jönne az aranyhal, valószínű azt kérném tőle, mindenkinek legyen része ilyen élményben. Szebb lenne a világ.
Hangok