Ő felszállt a buszra, én pedig elindultam. Először a metró felé ballagtam, de utamról eltérített egy éppen színesedő vadszőlő-zuhatag. Az időjárás fukarul bánik mostanában a kék ég látványával, és a csiklandozó őszi napsütéssel, így a vadszőlő alapos megfigyelése után sétára vetemedtem. Édes, boldog, kielégült mosollyal arcomon ballagtam a szokatlan melegben, bőrömön az ő izzadságát éreztem, és ez mélységesen megnyugtatott. Fejemben zene szólt, ahogy már napok óta minden pillanatban.
A Stadionok megállót elhagyva gyalog indultam hát a Blaha Lujza tér felé. Pár perc séta után patinás látvány tárult elém; Pest egy része és szemben a Budai hegyek színes kavalkádja fogadott, a tiszta levegő miatt egészen messzire elláttam. Mégiscsak szép hely ez a Budapest – gondoltam magamban és szinte szökellve suhantam tovább.
A Keleti pályaudvarnál valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elfordultam, a Kerepesi út felé vettem az irányt. Jól esett ez a kis magány, a fejem még mindig tele volt a múlt éjszaka és a reggel emlékeivel. Próbáltam valahogy szavakká formálni az érzéseket, de a már-már bárgyú vigyorgáson kívül nem sokra telt. Eközben a temető bejáratához értem. Ekkor már tudtam, bemegyek, itt van az én segítségem, most Arany János kell ide. Halvány gimnáziumi emlék volt csak, hogy itt van eltemetve. Izgalommal telve léptem be a temető kapuján, és a térképről hamar megtudtam, emlékem nem csalt, itt van ő, nem is túl messze.
Közben körülnéztem. Az első, amibe belebotlottam, egy vidáman fickándozó mókus volt, követtem a szememmel, és rádöbbentem, gyönyörű helyen vagyok, egy óriási parkban. Az is csak akkor tűnt fel, hogy csönd van. Ott a temetőben, és belül a fejemben is. Végre! Elcsitult észrevétlenül a napok óta szűnni nem akaró zsibongás. Elindultam a fasorok között, újabb mókusokkal és egyéb csipegető, és vidáman rohangászó állatokkal találkoztam, emberrel alig, csupán egy idős úr matatott nem messze célpontomtól. Hosszú ősz szakállával, századforduló idéző kalapjával és kabátjával olyan volt, mint ha valami régi filmből sétált volna ide.
Megleltem végre Arany sírját.
Arany János. Ó istenem, micsoda költő! Nekem ő maga a költészet. Még a neve is mutatja, arany ő, aranytollú, aranyszívű… Nekem most szavak kellenek. Ki mástól is kérhetnék, mint őtőle?! Sírja Deák és Kossuth óriási emléképületéhez képest szolid, csupán egy óriási vaskoporsó, borostyánnal körbeültetve. A borostyán az egyik kedvenc növényem. Számtalan helyen, és formában megcsodáltam már, ám még sohasem láttam virágozni. Ez volt az első alkalom. Nem csalódtam. Virága is épp oly egyszerűen tökéletes, mint maga a növény. Különleges, érzékeny, de közben szívós, és hosszú idő alatt, észrevétlenül erősödik meg, minden levelét sokáig, nagy gonddal növeszti, fejleszti tökéletesre. A sír mellett óriási tölgyfa állt. Törzse egyenes volt, mint a cövek, ám ágai lágyan a sír fölé hajoltak, hűs árnyékot adva a költőnek. Körbenéztem, a közelben ez volt az egyetlen tölgy, és minden más fa rendezetten, egyenesen állt, csak egy az egy nem. Talán tudta, kit őriz lombjai alatt.
Megálltam a sír mellett, és üdvözöltem a költőt. Röviden elmondtam, hogy miért jöttem, hogy szavak kellenek, a bölcsessége, a tudása, a tisztasága kell, hogy megértsem, ami történik velem. Ezután helyet kerestem sírja közelében, és lehuppantam fájának árnyékában. Az idő hirtelen hűvösebbre fordult, felöltöztem, és lassú kortyokat görgettem magamba teámból. És egyszercsak ott volt. Ott állt mögöttem. Lassan, finoman fordítottam a fejem, de nem feléje, hanem amit mutatni akart. Csend volt, végtelen csend… én pedig néztem a gyászoló özvegyeket, a fákról lehulló gesztenyéket, a szaladgáló mókusokat, az őszi faleveleket, a nemzeti színű szalagot, a sírokat, az angyalszobrokat, a még mindig ott kertészkedő idős urat régi kalapjában. És lassan, nagyon lassan csöpögni kezdtek a szavak. Mindent, amit láttam, ezer szóval tudtam volna leírni. Minden fenséges és egyértelmű volt. Az élet, a halál, a szerelem és az elmúlás, a test sebezhetősége és a lélek örökkévalósága… A halottak már tudják a titkokat. Arany tudta életében is. Micsoda emberség, micsoda tisztaság kellett ahhoz, hogy fiatal csapongó barátját úgy szeresse, ahogyan szerette. Pedig micsoda fájdalom lehetett benne önmaga alulértékelése miatt. Se míg élt, se halála után soha egyetlen pillanatra sem hagyta magára, soha nem feledte, híven őrizte szívében. Lenyűgöző emberi nagyság.
Őszikék. Micsoda cím. Mennyi érzés egyetlen szóban. És a kapcsos könyv. Szinte látom magam előtt, ahogyan simította borítóját, ahogyan forgatta lapjait öreg, fáradt kezével. Micsoda gyönyörűség van az elmúlásban… és micsoda áhítat az élet csodálatában.
Épp gyertyámat gyújtottam búcsúzásképp a sírnál, mikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az. Mosolygós-fáradt hangon szólt, talán megzavart, talán mégsem. Vártam hogy hívjon. Több telefont is kaptam az itt töltött idő alatt, de az egyetlen volt ez, amit nem éreztem betolakodónak. Hiszen épp miatta kellettek a szavak. Éppen azt akartam végre leírni, ami általa született bennem. Azt a minden sejtemet betöltő érzést, amit már a hangja, a nevetése okoz.
Sokféle találkozás van az életben, és sokféle szerelem. Hazatérve fényképeket nézegettem az elmúlt évekről, önmagamat, élményeimet és a választásaimat szemléltem. Láttam sok boldog pillanatot, sok érzelmet, és sok hazug mosolyt és boldogtalanságot is. Láttam tiszta és homályos tekinteteket is. Önmarcangoló, bűntudattal átitatott soványságot és tunya, tehetetlenségben tocsogó kövérséget is. Láttam az arcaikat, láttam az arcaimat. Láttam a folyamatokat, amiket mások talán már réges-régen láttak kívülről, de nekem meg kellett élnem őket, át kellett mennem rajtuk.
És most itt vagyok a jelenben. Talán torzít, hogy a múltam tükrében látom a jelenemet is. De talán mégsem. Talán megtanultam végre, amit meg kellett, talán éppen azért vagyok most itt, és érzem, amit érzek. Mind az összes ember és élmény kellett ahhoz, hogy most, itt ez lehessek. Jókor talált rám. A legjobbkor. Ez most nem egy elhamarkodott, vagy késlekedő találkozás. Ez a tökéletes találkozás. Minden perc, amit vele töltök, ahhoz az önmagamhoz visz, amit annyi éven át kerestem. És tudtam, hogy ott lapul, hallottam néha halk szavait, láttam néha a tükörben pillantását, éreztem, ha ő simogatott, ha ő szeretkezett. És most itt van. Most már az vagyok én. Már nem bújik el, nem szégyelli magát. És ő, ő szereti. Ő engem szeret. Nem az anyát, a tanár nénit, a szeretőt, nem a szerepeimet, hanem engem. Persze még nem ismer, csak ismerkedik (ahogyan még én is ismerkedem igazi énnel). De nem vár el semmit, nem manipulál, csak figyel. Nem sodor el, nem nyűgöz le, „csak” elengedi magát előttem. Csak örömöt szerez, nem elvesz, hanem ad, nem ítélkezik, hanem kérdez. Pedig kritikus, még a szakmája is, és büszke, de nem kérkedő. Érzékeny és mégsem érzelgős, szenvedélyes, és mégis józan. Párat leszámítva minden napot együtt töltöttünk, három hét alatt több hónapnyi tapasztalatot és élményt szereztünk, és egymásra találásunkat sem fogadta hangos üdvrivalgás, nem örült velünk a világ. Most csak ő van, és én. Semmi színes konfettizápor és harsonaszó, sokkal inkább keserű elhagyottak, kétkedő barátok, bizalmatlan család, irigy ismerősök. Nem beszélünk erről sokat, csak keveseknek, olvasni is páran olvasnak csak, azok, akikkel szívesen megosztom most ezt.
Tavaly ilyenkor Párizsba készültem. Tavaly ilyenkor zenekart fotóztam és buliztam Barátnéval meg a zenekarral. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik mindez. Igenis piszokul hiányzik, de ott akkor azokban a pillanatokban is tudtam, hogy annak vége lesz hamar. Egy önmagát felperzselő élményhalmaz volt, kamaszos lángolás, esztelen tudatmódosító tömeges mámor. Megtanultam (újra) szeretni az életet. Most pedig megtanulok szeretni valaki mást. Ehhez nem kell tömeg, a jó énekesnek sem kell kísérőzenekar, hangja önmagában is betölti a teret, önmagában is tökéletes. Az élmény persze fokozható. De előbb legyen az élmény, aztán a fokozás, ne pedig csak a fokozás, mély élmények, mély érzések nélkül.
A múltat és jelent összeköti a zene. Ez az egyetlen társam, valójában már hosszú évek óta. Mindig megújuló, mindig intenzív, mindig igaz. A rock n’roll örök, és most is velünk ünnepel. ;)
Hangok