jantu blog

az anyám sírva hívott fel ma délután. nincs jól. már 15 éve nincs jól, ahogy apám sem, ahogy a házasságuk sem. a helyzet egyre durvább. tönkretették magukat, tönkretették a házasságukat, az öcsémet, az egész életüket megkeserítették. én persze a kellő távolság miatt (időben és térben ugye) már nem haragszom rájuk. de szívszorító látni és hallgatni ami történik. annyi köztük a felgyűlt feszültség, annyi a keserűség, hogy már régesrégen el kellett volna válniuk. akkor talán még lett volna lehetőség újrakezdeni. de mostmár késő. és anyám becsületére legyen mondva, ő legalább próbál változtatni. csak ugye ha megkapargatod a nagy kondér szar felszínét, hama kiderül, hogy ott egy egész kondérnyi bugyog alatta.... és most meglátta szegénykém, és halálra van rémülve. apám pedig már túlságosan megmerevítette magát ahhoz, hogy képes legyen szembenézni bizonyos dolgokkal. tulajdonképpen, csúnyán szólva, a halálba üldözik egymást, és a kérdés csak az, melyikük "győz" a végén. mi pedig végignézhetjük a műsort. és öcsémnek persze esélye nincs normális párkapcsolatra ilyen mintával. én magam nyolc éve küzdök, még talán épp időben menekültem el ez elől, de neki sokkal nehezebb lesz. amúgy sem annyira karakán, mint én, sokkal visszahúzódóbb, begubózóbb ember, ez sem véletlen ugye. a zenék, amiket ír, mindent elmondanak. feszült zakatolás az egész, és még szerencsés, hogy ki tudja adni magából valahogy. szerencséjére túl értelmes ahhoz, hogy mondjuk mások péppé verésével vezesse le a benne gyülemlő feszkót. a szüleim pedig emberi roncsok egy nehezen fenntartható álomvilágban, egy rémálomvilágban, és valami baszottul szar érzés, hogy nem tudok rajtuk segíteni. ők tudnak csak magukon, ha akarnak. és ha képesek rá.