Elolvastam ma Angyalka bejegyzését, és ez végre lendületet adott ahhoz, hogy leírjam én is, ami a szívem nyomja.
Kényszerpályának érzem az életem, szinte minden területen. A munkámat egyáltalán nem élvezem, az otthonom egy idegen ember lakása. Próbálom ugyan otthonossá tenni, de ez 8 év alatt a kilencedik lakásban lakom, és már belefáradtam az állandó változásba. Fáradt vagyok, beteg, és egy kissé reményvesztett. Ahhoz, amit csinálni szeretnék, idő és pénz kellene. Nos, épp ez a kettő az, amiből folyamatosan hiány van. Az a sok érték, ami bennem van, nem tud kibontakozni, belűről emészt fel. Hetek óta azon töprengek, mit tehetnék, hogy változtassak ezen. Családra vágyom, otthonra, és egy örömteli munkára. Ha objektíven nézem, erre az esély szinte nulla. Hisz, hogy vállalhatnánk családot ilyen körülmények között?? 
A kérdések száma szinte végtelen. Ezért elhatároztam, hogy mindent részletesen végiggondolok. Segítségemre lesz A Füzet, melybe mindent tételesen lejegyzek majd. Sok dolgot tisztáznom kell magamban. Hisz hogyan várhatnám az Univerzum segítségét, ha én magam sem tudom, hogy mit is akarok pontosan? Úgy tűnik, amit eddig tettem, nem elég. Hiába vigyázok jobban a testemre, és próbálok egészségesebben élni, ez csak olaj a tűzre, csak még jobban szembesít a többi hiányossággal. Azt gondoltam ez majd elindítja a pozitív változásokat, de nem egészen így történt. Inkább csak egyre élesebben látom, mi nem stimmel.
Így tehát nem marad más, mint összegezni mindent, és bízni abban, hogy ez elég lesz a pozitív változásokhoz. Hinnem kell magamban. És hinnem kell abban is, hogy J-vel együtt mindent meg tudunk oldani. Szerencsére meg tudom vele beszélni ezeket a dolgokat, megért engem, és közösek a céljaink. Kicsit igazságtalannak érzem a világot, amiért egy értelmes, dolgozó fiatal párnak esélyt sem ad a boldog életre. Mindenért nekünk, magunknak kell megdolgozni, külső segítségre szinte egyáltalán nem számíthatunk. Ez azért bosszantó. De félre kell tennem a dühömet, és bíznom kell. Bíznom kell magunkban.
Hangok