Újabban visszamentem gyerekbe. Vettem fújhatópropellerű figurás ceruzát az íróasztalomra, lelkendeztem, mikor megláttam Zsú buborékfújóját, idén újra én kaptam mikuláscsomagot, sőt, még a hajgumim is figurás, egy zöld cica van rajta. Sokáig sorolhatnám még ezeket. Fontos és jó érzés, hogy megtehetem, hogy élvezhetem ezeket az apróságokat. Persze ezek csak a külső megnyilvánulásai annak a belső biztonságnak, ami bennem van, hogy végre nem nekem kell anyukát játszanom, és így magam lehetek kicsit a magam gyereke, jut idő az én belső-gyerekemre.

A szeretetnek és elfogadásnak mindig újabb és újabb rétegeit ismerem meg, és újfent rájöttem, hogy először magam felé kell éreznem ezeket a dolgokat. Akármi is van, vagy lesz, egyetlen társam magam vagyok egész életen át, így jó, ha jóban vagyunk. Lassan leszokok arról is, hogy másoknak próbáljak megfelelni, és hogy mások érdekeit, óhajait, vagy akár faszságait a magamé elé helyezzem. És itt most természetesen nem arról beszélek, hogy ezentúl szarok mások fejére, hanem arról, hogy magam is megérdemlem azt a bánásmódot, amit eddig csak mások felé tanusítottam. 

Megint eltűntek a lányok. Vajon csak ennyi volt? Ennyi, amit át kellett nekem adni, vagy hová lettek? Mamaboszi Londonban van, Bné már nem barátné, megváltozott, más ember lett, vagy tán mindig ilyen volt, csak én nem vettem észre, én akartam őt másnak látni, vagy ő akarta magát másnak mutatni (mindenesetre dühít, hogy még mindig fáj, és amikor kicsit jobb lett, akkor elintézte, hogy megint rosszabb legyen), már ugye Zsú sincs... és igen, lehet, lehet hogy ennyi elég volt, hogy rájöjjek, nincs nekem semmi okom sem a szégyenkezésre, vagyok annyira csaj, mint bárki, sőt, jó csaj vagyok. Angyalka tanácsára viszont akkor most ezúton kérnék szépen egy barátnőt. Egy olyan igazit, mint a mesékben, mint az álamimban, egy olyat, aki őszinte, aki elfogad, és akivel tudom azokat a dolgokat csinálni, amiket az ember lánya a barátnőjével szokott csinálni.

Utoljára hagyom szegény J-met, az én János Vitézemet, de most valami egészen különlegeset tartogatok a számára. Előbb azonban elmondanám, hogy ősszeköltöztünk, boldogok vagyunk, igaz, hogy doboz doboz hátán, igaz, hogy ha felhúzom a redőnyt reggelente, akkor egy -az erkélyt épp felújító- melós néz vissza rám, és igaz, hogy ha bemegyek a wc-re, akkor egy lyuk tátong a padlón, merhogy szétverték csőrepedés miatt, DE ez mit se számít, mi boldogok vagyunk. Tegnap első magányos éjszakám is megvolt "az otthonban", bicebóca Marci volt csak társam, meg a rágcsáló csincsillák. És mivel továbbra sem a versírás az erősségem, álljon itt egy versike, méghozzá Laczi Anikó verse a poet.hu-ról: