Közeledik bizony az karácsony, új élettel, új ünnepléssel, kézzelkészülős ajándékokkal, mézeskaláccsal, cserepesfenyővel, szép fényekkel, illatokkal. Izgatott vagyok. És régóta először úgy néz ki, nem "saját" szenteste lesz, feltételezésem szerint láthatom, hogyan ünnepel egy normális család. J-vel akarok lenni, ezért persze bárhová, a világ végére a jegesmedvék közé is elmennék vele karácsonyozni.
Él bennem valamiféle elképzelés arról, milyen egy család, pontosabban milyen az egymást ismerő és szerető emberek közössége (szerintem ugyanis nem feltétlenül a vérrokonságtól lesz család a család), és ezt eddig hiába próbáltam bárkivel átélni vagy megélni, nem sikerült. Talán mert mindannyian sérültek voltunk, nem láttunk, nem ismertünk még ilyet, maximum csak giccses amerikai filmekből, és azt se hittük el. De vele érzem ezt, amiről csak álomdtam eddig, és úgy vonz ez az erzés, mint a feketelyuk. Félek is, hisz a szeretet felelősség. Ha valaha is akartam valakinek "nem okozni csalódást" hát ő az, most épp kis lázas betegem, és most nincs más csak a szeretet, a szerelem, minden reggel mosolyogva ölelem és ölel. Ha valaki közénk furakodik, az Marci, de neki lehet. (Nyilvánvaló, hogy a "gyerek" nem maradhat ki a szeretős buliból, és ő is a család része.) Nem is kell nekem semmi, csak Őt kérem én karácsonyra, nagyobb ajándék nincs is, és ha van se kell. Nekem ő a család mostmár, és valójában életemben először érzem, hogy tartozom valahová. (És bocs anyu, apu, de asszem ti is érzitek, hogy van abban valami, amit írok.)
Hangok