Képzeljétek, ma voltam bent látogatósba (papírkeresősbe) az előző melóhelyemen. Különös, mert az elmúlt napokban több volt kollégával is beszéltem, pedig mióta eljöttem, eleddig talán eggyel sem. Mint ha valahogy megérett volna az idő egymás lecsekkolására.
Gondoltam rájuk eddig is, persze. Részint mert 3 évig velük dolgoztam, részint mert tényleg ritka egy csapat volt, megszerettem őket. Belecsöppentem a reggeli kollektív kávézásba, mindenki örömmel, és szűkszavúan nyugtázta megjelenésemet, majd fojtatták a dumát, mint ha mi se történt volna. De hát nem is történt, évekig ittuk így reggel a kávét együtt, valójában teljesen lényegtelen dolgokról cseverészve. Látták hogy jól vagyok, én is hogy ők. A hogyvagy-on kívül nem kérdeztünk túl sokat, de tudom, hogy itt ez így megy. A csapat nagyon összetartó, de ha egyszer valaki elmegy, és kiesik a körből, az kiesett, nincs többé. Fura, de én mégis értem. Az egyetlen ember, akihez a kollegaritáson túl is kötődtem, a másik csajszi, akit kirúgtak, amikor engem is.
Igen, jó volt velük, de ahogy múlt az idő, egyre jobban kiütközött, hogy nem értjük egymást (vagyis inkább ők engem). Azért is tán, mert mind fiú, meg azért is, mert szerintem alapvetően hülyének néztek. Már nem értelmileg, inkább életvitelem, felfogásom miatt. Amiben hittem azt kinevették, sőt a ruhám sem volt trendi és szokványos, sem pedig a gondolkodásmódom. És mikor a kapuból kávézásra visszainvitált exfőnököm, és elmesélte, hogy minden tök oké, csak képzeljem el, épp most lett egy köszvénye a jobb lábán, akkor csak mosolyogtam magamban. Képzelem, mi lett volna, ha elkezdem neki magyarázni, hogy hát, tudod Ádám, ha talán nem tartanád magadban a dolgokat és nem élnél boldogtalan házasságban, és ha kicsit rugalmasabb lennél, akkor ez nem történt volna meg. Ha messzebbre megyek, azt is mondhattam volna, hogy rossz irányba tart.
De inkább hallgattam, és örültem annak, hogy bár vége valaminek, nincs harag, csak kedves emlékezés, és minden így jó, ahogy van.
Hangok