Kicsit, a fenét, nem kicsit, hanem nagyon elegem van már a télből. Beszűkíti az embert, és amúgy is be vagyok szűkülve, mert mérges vagyok, értetlen és csalódott. Persze ha okoskodok, meg tudom magyarázni, hogy mi miért van. De ettől még nem fáj kevésbé.
Szociális, emberszerető lénynek tartom magam, mindig arra vágytam, és azon is dolgoztam, hogy legyenek igazán jó barátaim, akikkel számíthatunk egymásra.
Lettek is. Több csodás és érdekes ember, és ide sorolom a párkapcsolataimat is, hisz ők is a barátaim. Gondoltam azt is, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a kölcsönös szeretet és őszinteség az alapja. Azt hiszem tán itt követtem el a hibát. Ez naiv gondolat volt. Ha igaz lett volna, akkor ezek a kapcsolatok még most is tartanának. És nem lennék kénytelen azzal szembesülni, hogy a volt barátok velem nem, de egymással remekül megvannak. Azok az emberek, akik nekem szidták egymást éveken át, akik hozzám jöttek, mikor segítség kellett, vagy lelki támasz, most egymással söröznek, egymás lakásába járnak fel kutyát, macskát etetni, én meg mint ha soha nem is léteztem volna. Geciszar érzés ez. Mivel nagy részük szó nélkül vonult ki az életemből, esetleg csak tippjeim lehetnek, hogy miért. Mér arra sem méltattak, hogy közöljék, mi bajuk velem. Tippem persze van.
Olyan ez, mint a szerelemnél. Pont azt utálod meg a végén a másikban, amit először megszerettél benne. Az én „ilyenem” az őszinte véleménynyilvánításom, sajátos stílusban. Jó ez ugye, amikor sírsz a vállamon, hogy mit csinálj, mert elhagyott a csaj vagy a pasi, meg amikor elemezzük a gyerekkori borzalmakat, vagy az exek szemétkedéseit. Jó az én nagy hangom, ha mögé lehet bújni, de akkor már kevésbé, mikor szembe kell állni vele. Akkor már kevésbé jó az őszinte szó, kedves barátom, ha a vesédbe látok, és te nem akarod, hogy oda lássak, tán még csak nem is előlem rejtegeted, hanem magad elől, mert ha már te tudod, hogy ott van, nem tudsz többé úgy tenni, mint ha nem lenne ott. Nyilván az is meglepő, ha nekem van rád szükségem. Ritkán is mondom (igen, ez az én büszkeségem hibája), de ha mondom, akkor is te sírsz, vagy meg se hallod, esetleg kiabálsz, vagy csak eltűnsz, mint Harry Potter a kandallóban.Hát így van ez. Benéztem ezt a dolgot, de nagyon. És tudom, hogy ezt most igazságtalannak is lehet érezni. De én is annak érzem, így kvittek vagyunk (legalább ebben). És még véletlenül sem szeretném, ha azok, akikre nem vonatkozik, rosszul éreznék magukat emiatt.
Eszembe jutott az is, hogy még így is azt érzem, nem mondtam el sok dolgot. Lehettem volna még őszintébb, így utólag nézve úgyis mindegy lett volna. Nyugodtan elmondhattam volna azt a többi titkos piszkos kis dolgot, amit tudok, amit látok, amivel úgy tettünk, mint ha nem lenne. Most legalább annyival is könnyebb lenne a lelkem.
A különös, hogy nem egy esetben, pontosan emlékszem a pillanatra, amikor megtört valami. Gondolom bennem tört meg, hiszen én emlékszem rá, és nem tudom, hogy bennük ez hogyan csapódott le, ha észrevették egyáltalán, amit akkor, ott, abban a pillanatban én észrevettem. Nem nevesítek. Nem akarok, mert akkor üzengetésnek tűnne, én pedig most csak a fájást akarom kiírni magamból. Ezért csak azt sajnálom, hogy több emberke is van, aki tán nem vette észre (vagy olyan jól el volt látva szerető barátokkal, hogy nem volt számára lényeges), hogy egy Betty nevű lány szereti, fontos neki, a barátjának tartotta, és sokat gondol rá még most is.
Francba!
Hangok