Ha az emberrel valami szokatlan történik, valahogy jobban kinyitja a szemét a "jelekre", jobban elkezdi figyelni az összesfüggéseket, a miérteket. Ahogy magamon megfigyelem, egyszer csak események sorozata indul be, ráadásul egyre többször van az az érzésem, hogy nem tudom irányítani az életem. Na, én ilyenkor kapok csak észbe, hogy hűtejóég, megint mi van itt, merre tartok, és hogy lesz jó.
Belefáradtam már abba is, hogy azért fohászkodjak, hogy legyen nyugi egy kicsit, mert nincs nyugi, esély nincs rá, hogy nyugi legyen, de akkor már legalább érteni szeretném, hogy meglegyen az az illúzióm, hogy beleszólhatok a saját életembe. Jóóó, persze beleszólhatok, de sokszor csak döntök valahogy, és sokkal később értem meg, hogy miért úgy, vagy hogy másképp nem is lehetett volna.
Sok döntést követel tőlem most az élet. Kicsit mégis olyan, mint ha nekem csak a végszót kellene kimondani, hát már a vak is látja, hogy mi lesz ebből... én pedig azt gondolom, hogy sokféleképp lehet dönteni, nem csak igen, vagy nem van, a közös dolgokban pedig közösen dönthetünk. Talán elég csak annyi, hogy mindig tudjam, nekem jó-e ez, vagy nem, és tudja a másik is, és ezt őszintén meg is tudjuk beszélni. Tanultam abból, hogy hirtelen valami végérvényest jelentsek ki. Ha csak arra gondolok, hogy L-el hányszor játszottuk el a "most végleg szakítunk"-ot teljesen feleslegesen, vagy anyámmal a "nem állunk szóba többet"-et... ideje ebből tanulni, ideje másképp csinálni. Persze nehéz különválasztani, hogy az ember azért ad időt valaminek, mert fél dönteni, vagy azért, mert tényleg erre van szükség.
Kaptam tegnap este egy levelet. Rég éreztem ilyet, hogy valakinek a sorai gyomorszájon vágnak. Tudjátok, amikor a másik ismer, és elmondja amit lát, és érez. És kurvára betalál. Hiába fájó az őszinteség, közben olyan, mint ha az ismeretlen út szélén kódorgó kicsibettyt egy semmiből jövő autós összeszedné, és kitenné a megfelelő helyen, hogy "na erre menjél tovább kislányom". Furcsa dolog ez a szeretet. Újabb és újabb oldalait ismerem meg, és nem olyan, mint a mesében, nem is olyan pátoszos és nem is olyan egyszerű. És sokkal erősebb, mint gondolnám. És közben minél többre tartom ezt az érzést, annál kevesebbre a szerelmet. A szerelem csaló. Nem mindig a valóságot akarja látni. És mindig belesétálok a csapdájába. És mikor már nyakig vagyok benne, akkor huss, elillan. Mindig ezt csinálja a kis szemét. Én pedig teljesen megbolondulok tőle. Talán az én faszságom ez. Talán nem merem magam elengedni, vagy ezt is el akarom tervezni, és irányítani. Igen, ez az, hisz ebbe tényleg nincs beleszólásom. Ez csak úgy vagy van, vagy nincs. És ha van, akkor is mindig másmilyen. Hát hogy lehet így egyensúlyban élni? Ráadásul azt se mindig tudom, hogy akkor most épp van-e, vagy nincs. Mond valamit egó pajti (általában ez a hangosabb) meg mond valamit a szív, én meg próbálom hallani. Jó, tegyük fel, hogy sikerül, de ez még egyátalán nem garancia arra, hogy ennek megfelelően tudok cselekedni. És akkor ez még csak az én felem, de ott van a másik ember, a saját hasonló problémájával. Így lehet szépen illúzióéletet felépíteni, amivel pedig csak az az egy nem elhanyagolható gond van, hogy nem valódi. És elérkeztünk a kritikus ponthoz.
Azt hiszem épp most ébredezünk a kis illúziónkból. Mondanám, hogy én a kisebb álmodozó voltam ebben a történetben, de voltam már akkora is, hogy nem vethetek szemre semmit. Tudom, milyen ez, és épp ezért akartam elkerülni. Hogy az álom után a valóság hogy fog tetszeni, na az egy izgalmas kérdés. Amint meg lesz rá a válaszunk, azt is fogjuk tudni, merre menjünk tovább. Vígasztal, hogy egyik se lesz könnyű. Bátornak kell lenni, más út nincsen.
Végezetül egy dal, ami olyan nekem, mint foggyulladásra a cataflam:
Hangok