Mondanám, hogy jól vagyok, de ez nem igaz. Csak megszoktam már, hogy ilyenkor ezt kell mondani, ezt várja el a csúnya, rideg, kegyetlen világ. Tulajdonképpen én is azt éreztem eddig, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész, kibirom. Ki is bírtam volna, ha nem jön még 600 más szar, ami viszont már kicsit sok(k).
Hála az égnek, Tével legalább bebizonyítottuk, hogy tényleg van köztünk egy emberi szeretet, tisztelet kötelék, mert a lehető legkevesebb fájdalomokozással oldottuk meg az elszakadást. Legalábbis remélem, hogy ő is így érzi, én nagyon igyekeztem. Az már nehezebb, hogy 8 év alatt ez lesz a tizedik költözésem, egy gyökértelen csavargónak érzem magam, nincs már semmi kedvem fészketrakni, meg szép dolgokat venni a lakásba, mert a sok költözés és egyebek tönkretesznek mindent. A sok cuccom már csak nyűg. Szóljon, ha valaki szeretne egyetemi jegyzeteket teljes 5 évre, esetleg ruhákat... Az mégrosszabb, hogy nem egy és nem két olyan emberrel szakad/t meg a kapcsolatom mostanság, akik nagyon közel álltak hozzám. Itt pozitívum, hogy jött is olyan, akit nem reméltem, és mégis megajándékozott a barátságával. De a veszteségeket fel kell dolgoznom, meg kell értenem, el kell engednem. És haragszom, igenis, nincs mit szépíteni ezen, mert úgy érzem, akkor tűnik el sok ember, amikor szükség lenne rájuk. Az természetes, hogy én segítek, el van várva (éjjenamagyarszak), és megmondom őszintén, kurvára elegem van abból, hogy lelki szemetest játszom. Tudom, én is tehetek róla. Ezen próbálok most változtatni. És milyen érdekes, hogy ez némelyeknek nem tetszik... de kérem, akkor hol van itt a barátság, őszinteség? Jó, oké, az ember ne várjon el semmit. Oké. De akkor tényleg az a normális, hogy én adom az időm, energiám, tanácsom, figyelmem a másiknak, aki meg szarik a fejemre, ha én szorulok segítségre, sőt még el is küld a faszba? És érdekes módon pont ezek az embrek felejtettek el egy boldogszülinapot sms-t rámküldeni... nem kell több. Nem vártam tortát, meg hangos ünneplést. Próbálok már tényleg semmit sem várni. És ha még egyszer valaki megígér valamit, lelövöm. Mert ha ígér, én elhiszem. Számítok rá. És ha aztán átbassza a fejem, akkor nagyon nagyon csalódott vagyok.
Egyenlőre fogalmam sincs, hogy hozom el a cuccom a bolhátlanított lakásból. Eközben ezerszer mondok köszönetet naponta, hogy kaptam egy olyan lakótársat, mint Zsú. Hihetetlen sokat segít. Őszinte és jó ember, bár ezt eddig is tudtam. Az események tükrében hatványozottan becsülök meg minden jót, amit kapok. (És egyre ellentmondást nem tűrőbben utasítok el mindent, ami árt.) Hiányoznak a cicáim. A hétvégén eltemettem megint egy csincsillát. Kétnaponta járok etetni és macskaalmot ganézni, bárhogy igyekszem nem fér bele a mindennap, mert sok a túlóra. Tegnap ráadásul ki is dőltem, mert gyomorsavpajti heves akcióba kezdett. A család sem dob túl sokat a hangulatomon, öcsémmel váltott leveleim elszomorítanak, várná a segítséget, a megoldást, de sokat nem tehetek, én leléptem, mikor elegem lett, ő még nem teheti meg. De szavai az enyémek is lehettek volna 10 évvel ezelőtt.
Ami a pasikat illeti, a hátam közepére sem kívánom őket. Persze hiányzik a gyengédség, az elfogadás, de még be vagyok zárkózva, és ezt érzem. Nem dolgoztam fel ezt sem, sőt, még az előzőt sem. Mindent szépen kigondoltam, elterveztem, neki/k már megbocsájtottam. Egy dolog maradt csak ki, hogy magamnak is elnézzem a tévedéseimet, hibáimat. Így most ezúton is és első körben itt kérek bocsánatot Tibitől, Lacától, sőt az összes előző valahavolt társamtól minden hibámért. A hazugságokért, a provokációkért, a keménységemért, a türelmetlenségemért, a figyelmetlenségemért, .... és kérek bocsánatot magamtól is, valamint némi kis feloldozást, ha lehetséges. Minden emberi kapcsolatomba annyit tettem bele, amennyit csak tudtam. Nincs lelkiismeretfurdalásom ezért. Az utolsó csepp energiát is kisajtoltam magamból, hogy működjön bármi, akinek ez nem volt elég, tényleg jobban teszi, ha máshol keresi a boldogságot, vagy a barátságot.
Nincs más út, csak hűnek lenni önmagamhoz. És van, aki mellettem van. Nem sok, de annál értékesebb barátok. Ők felfelé tolnak, és közelebb önmagamhoz. Inkább így élek, mint egy álomvilágban, még akkor is, ha most nagyon nehéz feldolgoznom a veszteségeket.
Hangok