No, túléltem az első bűvös 3 napot, és egészen jól bírom a cigi nélkül. Jó ötlet volt, hogy már a leszokás előtt fokozatosan csökkentettem az adagot, próbáltam nem-rágyújtani olyan helyzetekben, amikben korábban mindig, így a nagyobb kihívást most a nikotinhiány jelentette, nem a szokások. De persze ez még csak a negyedik nap, biztosan lesz még nehéz pillanat. Akarom ezt a dolgot, és azt hiszem ez minden hipiszupi módszernél fontosabb.
Aztán meg megint csak izgalmak vannak. Zsú megelégelte a velem való együttélést, ezért elválnak útjaink. Megértem őt, mégis ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Elemzésekbe mégsem bocsájtkoznék. Kezdem megtanulni, hogy az emberkeről nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ilyenek, vagy olyanok, mert mindig újabb és újabb oldalukat ismerem meg. Nem hiszek a "csalódásban" sem, mert az ember akkor csalódik, ha elvár valamit, az pedig hiba. Nincs tökéletes ember, vagy olyan, aki sose hibázna. És kibeszéljük egymást, tudom hogy engem is kibeszélnek, biztosan én is másokat, így van ez, bele kell törődni. Önmagával a kibeszéléssel persze nincs is gond, gond azzal van, ha mindenkinek mást mondunk ugyanarról a dologról, vagy ha éppen az előtt nem vállaljuk a véleményünket, akinek valójában szólna.
Ez előbbi esemény okán J-vel összeköltözünk. Nem így akartuk ezt, főleg én nem így akartam, szerettem volna végre örömből összebútorozni, akkor, amikor mi akarjuk, és azért, mert így akarjuk. Valamiért az élet mégis ezt hozta, hát akkor nem ellenkezek. Nem is félek ettől, hiszen így is minden percet együtt töltünk, jó vele, biztos vagyok benne, és hiába kutakodok a lelkem legmélyén, nem hallom a vészcsengőt. Igazán örülni persze akkor fogok, ha már túl leszünk a dolgon, kicsit stresszel a tudat, hogy ez a negyedik lakhelyem ebben az évben és a lakótársak személye sem volt éppen állandó. Egyenlőre úgy néz ki, én maradok, és J jön hozzám. :)
Té ma elviszi Szonját. Egyik szemem sír a másik nevet emiatt. Tudom, hogy így lesz a legjobb. És nagyon remélem, hogy jó gazdája lesz, különben ********! Marcika miatt kicsit aggódom, ugyanakkor úgy látom, ezt a kicsit nem zárta úgy a szívébe, mint anno Lucát. Megpróbáljuk, bírja-e egyedül. Nehezek ezek a megválások, elválások, változások. És persze mindig van új, szép, jó, ami a régi helyébe lép, sőt nem is a helyébe, mert abba nem tud, hanem más lesz tőle minden, és nem is ürességet érzek, hanem inkább az örvénylést. Néha nagyon jó ez, néha viszont nagyon fárasztó. És mindig egy csomó évig kell aztán gondolkodnom, újra és újra értelmeznem magamban ezeket a dolgokat, mire megnyugszanak, és már nem tudnak felkavarni. Ha belegondolok, hogy mondjuk fél évvel ezelőtt hol voltam, kikkel, és mit csináltam... hát nem túl sok minden maradt azonos. Biztos erre van szükségem, ha most így van... és biztos könnyeden kéne vennem az életet. Talán az majd segít, hogy egyre egészségesebben élek. És ha belegondolok, amire vágyom, szinte mind megvan. Van egy csodás társam, van nem túl sok, de értékes barátom, van munkám, és egy cicám, két kezem, két lábam, tulajdonképpen minden jólvan így. Már csak az otthon hiányzik, és a család. Meglesz az is!
Hangok